Levelek hullanak...

 Idelenn hullanak a levelek, S én hulló levelek útján megyek, És magammal, és mással, És az Istennel perelek, S lényem törvényét félve kutatom.Álltam, és a fájó emlékeimen töprengtem. Nem bírtam elkapni őket. Hát legyen. Szétrohantak a semmibe, mint a levelek a sikátorokban, a levelek, amelyeket a kis tetőkertekből tép és hullat le a zöld foltos falak mellett a szél.Ősz van és peregnek a sárgult levelek, Meghalt a földön az emberi szeretet. Bánatos könnyekkel zokog az őszi szél, Szívem már új tavaszt nem vár és nem remél. Búcsú az élettől.Miként a rab cellafalat, úgy kopogtatnám sírodat, megtanultam ott a jelet - de más rabság ez, a tied. Talán a fény, a fergeteg, s a vadgesztenye-levelek, mik sírodra keringenek, ők tudják a morze-jelet.A fekete szobában Csontvázember ül. Sötéten. Egyedül. Néha a palota zsivajába, s a tavaszodba belehegedül. Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze. Halkan peregnek, mint a levelek. (Szívedbe mintha ezer kés hasítana: zokog, zokog a csontvázembered.)